2010. 06. 22 Találkozás Imre bácsival Csáki Levente
Imre bácsi nemrég költözött el. Nem maradt senkije a faluban. Csalódott eddigi gondozói miatt, így elköltözött a faluból.
1918-ban született. Volt már háborúban, szovjet fogságban. Hagyta el már felesége, míg harcolt; gyermeke, míg a földjein dolgozott. Egyedül maradt… Most már az otthona is.
Beszélgetéseink során gyakran véltem felfedezni rajongását az otthona iránt. Egy részét ő építette, s mit nem, örökölte őseitől. Büszkeség töltötte el, mikor felfedeztük háza omló vakolata alól az 1607-es bevésést. „Ez az Élet már akkor is létezett!”
Legutóbbi találkozásunkkor sóhajtotta el, hogy messze lakik. Azóta sokat gondolkodom: mi az otthon?
Egy tér, mely nagyon közel áll az emberhez. Első kipillantásunkat a világ felé az otthonunk ablakából tesszük. Házára mutat az, akitől megkérdezzük, hogy honnan jött?! Fészek, hol világra jön a gyermek, hol érlelődik az első közösség rendjéért érzett felelősség, a dolgok –ajtó, ablak, kanál – legfőbb titkainak megismerése, itt örül, szenved, innen tér végső nyugalomra. Az otthon falai védik az embert. Lehetővé teszik az életet és a felnőtté válást. Az otthonunkban otthon érezhetjük magunkat, önmagunkat adhatjuk. Józef Tischner szerint ez az érzés „az értelmes szabadság megtapasztalása.” Itt nincs szabadosság, de a rabság gondolata az otthon falain kívül telepszik le. Házat építeni azt jelenti: otthonra lelni.
Hátha csak Imre bácsinak mondom: magányban nem lehet otthont teremteni! Börtönét, celláját építi a magányos, esetleg rejtekhelyét, ahol meghúzódhat egy ideig.
1607-ben egy férfi és egy nő elültette a kölcsönösség gyümölcsfáját, mert az otthon a férfi és a nő közötti kölcsönösség gyümölcse. Sem a nőnek, sem a férfinak külön-külön nincs otthona, s mégis mindketten otthont ajánlanak egymásnak. Így nyer értelmet a kölcsönösség: valami olyant ajánlani a másiknak, ami úgy válik lehetségessé, ha mindketten együtt vannak. A nőből anya lesz, a férfiból apa. Ennek a kölcsönösségnek a gyümölcse lesz a gyermek. A gyermek ad értelmet az otthonnak. Üres az az otthon, ahol nincs gyermek!
Imre bácsi – bár elköltözött – kötődik otthonához. Szinte tapintható, amint túlnő tudatán. A kötődés mélységét bizonyítja. Amikor az ember távol kerül otthonától, akár elveszíti azt, fájdalmában az otthonosság elvesztését érzi. Nem ismeretlen érzés, hiszen a szovjet fogság alatt is érezte. Otthonának sorsa saját sorsának része.
Emlékszik még arra, amikor úgy érezte, hogy asszonyát az Úr neki teremtette, s fordítva: egymásnak teremtették őket! A gyermek megszületésekor felébredt a hit, hogy itt, ebben a házban, a már a padláson porosodó bölcsőben, ebben a már öreg gyümölcsös kertben jött el számukra az ígéret földje. A földnek ez a darabkája, mely neki adatott őérte van, általa nyert értelmet, Istentől van! Az ember afelé hajlik, ami az emberért van, s ahhoz kötődik. Ebből merít életerőt. Imre bácsi bizton mondhatta, hogy idevalósi, ebből a házból származik.
Hosszasan majszoltuk a csendet hálaadásnak napján, szeptember utolsó vasárnapján. Közben mindketten arra gondoltunk, hogy az otthonok egyszer elhalnak. Az élet logikája ma már, hogy a gyerekek elköltöznek, saját otthont építenek maguknak. A jegyesek meghalnak, a kölcsönösség felbomlik: meghalnak az anyák, az apák. Meghalnak az otthonok.
Egy-egy legördülő könnycsepp tisztára mossa érzéseinket, tudatunkat, s ráébredünk arra, hogy az otthon csupán az otthon ígérete volt. Valami elkezdődött egykor, felcsendült valamiféle hang, felvillant valamiféle fény, de ez nem az volt, aminek igazából lennie kellett volna. Az otthonra lelést úgy tűnik, hogy magasabb mércével mérik, s észrevétlenül egy hosszú út áll előttünk a transzcendens felé. A leélt idő homályos nyomot hagy a lélekben, egy másmilyen otthon eszméjét. Ez az eszmény mindannyiunk lelkében ott van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése