2010. július 7., szerda

Rácz Norbert: Jézus arcok 1. - A székely Jézus

2010. 07. 03 Jézus arcok 1. - A székely Jézus Rácz Norbert

Lehet, emlékszik az Olvasó, legutóbbi írásomban azon merengtem, hogy mi történt volna, ha Jézus nem Palesztinában, nem kétezer évvel ezelőtt, hanem mondjuk, jelenünkben, különböző tájakon született volna. Megfogalmaztam azt is, hogy e gondolatsor nem kíván semmiféle teológiai alappal bírni, csupán a reggeli kávé mellé szánom olvasmányként. Nos, ígéretemhez híven, belevágok eme fantazmagóriába, kérve a Fennvalót, hogy tekintsen el gyarló tettemtől, és az Olvasót, hogy legyen elnéző balgatag írásaimmal.

Tegyük fel, hogy Jézus Erdélyben, a Székelyföldön született meg, az Úr 1980-ik évében, mondjuk valamelyik Homoród menti faluban. Apja, József, középkorú, hallgatag ácsmester, anyja, Mária, húszas éveiben járó fiatal háziasszony. Ő az első gyermek, akit nagy örömmel fogadott az egész család. Születése után nem sokkal annak rendje szerint meg is keresztelték a helyi templomban. Gyermekkorában pajtásaival játszott, verekedett, csintalankodott, majd később szüleinek segített a munkában. Iskolásként hamar kitűnt társai közül. Látszott, hogy jó eszű ez a gyermek, osztályelső lett, de nem az a stréber típus, aki hajt a jegyekért, hanem amolyan magától értetődően tudó gyermek. Mindig jól felelt, de azért tanárainak mindig tudott úgy feltenni kérdéseket, hogy azok csak ámuldoztak tőle. Nem volt könnyű eset az iskolában, sőt, már a tekintete is olyan volt, hogy érezte az ember, ez a gyermek a veséibe lát. Két sötéten izzó szeme, amely mélyen feküdt kiálló járomcsontjai között, mint két égető parázs, lövelltek kérdéseket az embertársak felé. Ám ezek a szemek tudtak szépen is nézni, szelíden és kedvesen, megnyugtatóan és bölcsen.

Az iskola elvégzése után egyetemre ment, de nem sikerült beilleszkednie abba a közösségbe. Tanárai nem elégítették ki, csak a könyvtárban volt némi nyugodalma, ám ott sem talált igazi otthonra. Gyűlölte a félválaszokat, a belenyugvást, a meghasonulást, az erőszakot, a hazugságot, a bátortalanságot, a háttérbe való simulást, a részvétlenséget, a lustaságot. Nem szerette a nagyvárosi zajt, tehát otthagyta az egészet, és diploma nélkül tért haza.

Igazából papja sem értette, mert ez a fiatalember hitt Istenben, de nem úgy, ahogy azt ő prédikálta. Ő valahogy közvetlenebbül imádkozott, tisztábban szólt, és nem volt hajlandó meghajolni, csak azért, mert valaki azt mondta neki.

Ma harmincéves. Elindul otthonról, és ebben az esős, felemás, zaklatott nyárban elkezd beszélni az embereknek. Egyesek azt gondolják, hogy megőrült, mások áhítattal hallgatják a szavait, mert ilyet még nem hallottak. Beszél nekik hagyományról, az atyák örökségéről, a törvényről, de nem úgy, mint mások, hanem mindaz, amit elmond, szervesen kapcsolódik az itteni emberek lelkéhez. Olyasmit mond, amit mindenki tud, csak ő kimondja, tisztán és egyszerűen, érthetően és világosan, félreérthetetlenül és mámorítóan. Beszél a szeretetről, Istenről, az emberi életről, a közösségről, családról, gyermekekről, és arról az álomról, melyet egész egyszerűen Isten országának hív, s ami benne lángoló, simogató, meleg, harmonikus valóságként csapódott le már gyermekkora óta. Egyesek követik őt. Önkéntelenül otthagynak mindent, és mennek utána, mert valahogy minden szava visszhangzik bennük. Mások rosszallással fordulnak el tőle.

Szó, ami szó, holnap Nálad kopog, és kér éjszakai szállást. Vajon beengeded-e majd őt? Vajon befogadod-e, vagy te is őrültnek titulálod, mint a többiek? Rajtad áll, csak figyelj jól, mert valahol a kénosi kanyarban csattognak már a fejszék és ácsolják már a keresztfát…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése