010. 04. 22 A szemünk elé rejtett Czire Szabolcs
Jó időnként megállni, és váratlanul megkérdezni magamtól: szeretem-e az életem? Vagy könnyebb formában: jól érzem-e magam? Nyugalom van-e bennem? Védekezést leplező legyintés: gyerekes vagy new ages vagy szentimentális… Hát nem, egyszerűen olyan emberi. Kérdezd csak meg, nem lát senki: szeretem ezt az életet, amit élek? Ebben a pillanatban (tehát nem emlékeimben, nem jövő-vágyaimban): nyugalom van bennem? Jól érzem magam?
Lét-szerelemnek hívom legszívesebben. És ha áthat, szeretni valahogy már nem olyan nehéz. A Vagyok vendégeként vagyok szeretetének része. Csak azt tudom, hogy így jobb.
A bölcsek azt mondják, hogy az élet önmagában sem ilyen sem olyan. A látásunktól függ. Igazuk lehet. De hát épp ez a tőlem-függ-látás a legnehezebb.
Egyszer egy Tanítóm átlátott rajtam. (Ők már csak ilyenek.) Nyugtalanságom szívéig. Akkor mondott valamit, ami nekem azóta sokszor segített. Nem hiszek a receptekben, még a konyhában is csak ritkán, de a jó habitusokban annál inkább. Azt mondta: nézz körül, és találj valami gyönyörűt. Hozzáláttam a kereséshez. Sorra vettem a tárgyakat, az elhaladó embereket, a hangokat, a fény-árnyék játékát… Melyiket is válasszam?
Ahogy akkor történt, azóta mindig megismétlődött: ahogy a szépet kerestem, tudatom azonnal áthangolódott. És még mindig sikerült megtalálni, ami az adott helyen és pillanatban gyönyörű volt. És még mindig sikerült azt mondani, hogy igen: jól érzem magam, nyugalom van bennem, és szeretem az életem. Mert állítólag gyönyörű a világ, bárhol legyünk is benne. Csak úgy kell ránézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése