Újvárosi Katalin: Imádság

2010. 04. 21 Imádság Újvárosi Katalin

Nagyon színesen emlékszem azokra az időkre, amikor nagyanyámmal imádságokat tanultunk. Esténként, amikor a csikókályha fényei életre keltek, az imádságok is átalakultak. Rendszerint összefogtuk kezeinket, és a kötetlen kérések, vágyak után elmondtunk egy-egy rímbeszedett ősi imádságot. Azóta is kísérnek ezek a rímek, s olykor séta közben is belopóznak a lelkembe. Jól esik elmondani egyet-egyet.

Ahogy cseperedik a kislányunk, próbálkozom megtanítani neki is az imádságokat. Szereti. Minden este, minden étkezés előtt mondjuk: néha szomorúan, néha kacagva – épp amit a nap hoz magával.

A minap egy hatalmas könyvesházban keresgéltem valami ajándékot neki, amikor ráakadtam egy imádságos könyvre Első imádságaim címmel. Rögtön hazagondoltam.

Itt egy imádság, melyet a párom fordított a kiválasztott könyvből:

Isten, kérlek, áldd meg ezt a Földet,
a kutyát, a lovat, s az összes állatot;
áldásod legyen minden darab rögön,
s a kert végében futó kis patakon.

Isten, kérlek, áldd meg a halakat,
az égen repülő madarakat,
áldásod legyen a fészket rejtő lombon,
s az eső utáni szép szivárványon.

Isten, kérlek, áldd meg a világot,
amelyen mi gyorsan átutazunk,
áldásod legyen rajtunk, embereken
kik olykor jók, máskor rosszak vagyunk.

Isten, kérlek, áldd meg a barátomat,
a szomszédot, a játszótársakat,
áldásod legyen szüleim életén,
és kérlek, Isten: áldj meg engem is.