Czire Szabolcs: Mit is nyerünk meg?

Mit is nyerünk meg? Czire Szabolcs

Jézus azt kérdezi, hogy „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26) Vannak reggelek, amikor ez úgy valahogy megdöfi az embert. Talán ez a mai reggel is ilyen.

Ki akarja itt megnyerni a világot? – kérdezzük. „Nincsenek irreális vágyaink, kinőttünk a világmegváltó korunkból.” Vagy: „Gyakran már a túlélés is eredménynek számít.” „Csak tesszük a mindennapit.”

Hát éppen ez az: tesszük a mindennapit. Ráadásul „csak”. Merthogy mi is a mindennapi? És legfőképpen: „miért” tesszük?

Vegyük számba a „mindennapit”. Pörgessük csak le szemünk előtt. Hát nem olyan, mintha a világot akarnánk megnyerni? Tudom én is, mint mindenki más: enni kell, meg ruha kell, meg jó iskola a gyereknek meg elektronikus kütyük meg egy kis elismerés sem árt. Igen, ezek mind kellenek, és még annyi minden.

Talán Jézus is tudta. Dehát akkor miért mond ilyeneket? És miért váratik el a jó lelkésztől is, hogy megzavarja az embereket önfeledt ez-mind-kell-játékukban? Hogy arról a „másik valóságról” (is) beszéljen?

Igazak ma még egyáltalán ezek a szavak? A gyereket mindjárt vinni kell, még elő kellene készíteni pár dolgot, reggelire ma sem lesz idő, és nyolcra már ott kell lennem, és azután… Bosszant a mondás: miért nem hagy már békén ez a Názáreti? Ráadásul az „egyházért” rohanok. És miért kellene nekem is ezt mondani másoknak? Kell ez még valakinek? Méghogy kárt vall…?!

Nem hagy nyugodni. Felütöm a görög szótárt: dzé-mi-ó-té… Meg is van. És döbbenettel olvasom: bírságként elveszít, eljátszik valamit. Bírságként: tehát lehet azt tenni, nyugodtan, önfeledten. Csak bírságként elveszítek „valamit”: a lelkem. Lehet játszani a fontosat, a kötelességtudót, a fáradhatatlant, a szuperjó munkásembert. Legfeljebb eljátszok „valamit”.

Miért?

Miért is?