2010. 05. 26.
„...megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében...”
Csécs Márton Lőrinc
Az álombeli öregúr időről időre meglátogat, mint amolyan váratlan vendég. Hirtelen betoppanásai után szivarszag marad a levegőben, kopott kosztümkabát, kifényesedett inggallér emléke. Furcsa egy öregember, de nem a megsavanyodott, se nem az életunt fajtából. Hanem bölcs, és erős. Élettapasztalt, és ismeri az ok-okozati törvényeket. Tudja milyen lelki gondnak mi a gyógyszere, sőt azt is, hogy melyik lelki idegpálya miért felel. És, hogy hova, mihez kell nyúlni, milyen mágikus fűszerkeverék állítja vissza a rendszer rezdüléseit.
A legutóbb imádkozni hallottam. Reggel. Ünnep után. Megszeppentem és meghúzódtam, mint turpisság után a rosszcsont kisgyerek. De mozdulni nem tudtam. Hangja, mint az érdes fatörzs meggyökerezett lelkemben. Valahogyan így imádkozott.
Te, Isten, Te!
Szavak, gondolatok helyett legszívesebben most a csend karjaira bíznám lelkemet, hogy az mondja el, hogy mennyire jó itt lenni veled, mennyire jó világod hangulata.
Általunk épített falak vesznek körül, de kegyelmedből mégis érzem atyai ölelésedet, ami, mint egy állapot, lágy hangulat, körbefon és eluralkodik rajtam.
Egeidet oly sokan, és sokszor ostromoljuk. S nemcsak ünnepnapokon. Ilyenkor is panaszkodunk, kesergünk és megfeledkezünk a föld friss illatáról, a feldobó részletekről.
Vajon, Isten, te ünnepelsz-e? Van-e, aki neked asztalt terítsen, aki finom falatakat tegyen eléd, hogy érezd, hogy ez a pár nap még külsőségeiben is más? Van-e aki felvidítson, aki zenét húzzon talpad alá s táncba vigyen? Van-e aki mosolyt, vagy éppen lelket rengető kacagást varázsoljon szívedbe? Akad-e valaki, ki azt mondja neked, menj haza egy kicsit, pihenj. Felejtsd el a hétköznapok gondját, baját és lazíts! Szabadulj fel!
Van-e, aki kedves legyen hozzád, szóljon egy jó szót, valami bátorítót, vigasztalót? Vagy csak kérések sokaságát hallod?
Vajon Istenem, te félsz-e? S ha igen, van-e aki megnyugtassan, megsimogassa arcodat, szemedbe ismét ragyogást varázsoljon, hogy örvendhess te is a létnek, az életnek?
Jut-e neked idő magaddal foglalkozni? Ha panaszod van, bánatod, ki az, aki meghallgat és osztozik fájdalmadban?
Van-e meleg ágyad és jó dunnád? S van-e aki megvesse azt neked?
Ha fázol, ki takar be, ki ad gyógyító meleg teát két áldó kezedbe?
Jó Atyám! Én, egyszerű gyermeked, nem megfelelni kívánok neked, hanem oly életet élni, hogy érezd magad tőle boldognak és megelégedettnek, és ne bánkódj amiatt, hogy embert teremtettél. Megköszönöm neked atyai óvó szereteted, értem hozott áldozataidat, erőfeszítéseidet, és kitárom otthonom ajtaját, hogy gyere be, hogy asztalt teríthessek neked, hogy felvidítsalak, hogy táncba vigyelek, hogy meghallgassalak.
Látogass el hozzám, mint szülő gyermekéhez, s én mindent megteszek, hogy te egy büszke, boldog szülő légy.
Következzen egy olyan időszak, amikor tudunk együtt ünnepelni. Ámen.
Valahogy így imádkozott a küszöbön ülve. És én csak álltam a kérdések zuhataga mögött, elfojtott lélegzettel, lehalkított szívveréssel, bennem akadt sóhajjal, megüvegesedett szemekkel. A csend karjaira bízva lelkem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése