Péter és Mi Tófalvi Tamás
Amikor pünkösd ünnepén Péter a tömeghez szólt, bizonyára sokan voltak olyanok, akik összesúgtak, ráncolt homlokkal néztek, vagy hátat fordítottak és távoztak. A tüzes szavak, a lélek mélyéig ható gondolatok lábuk előtt hulltak élettelenül a porba, a nyelveken szólás misztériuma hideg jégcsapként fagyott rá megkövesedett szívükre, és a nyelveken hallás valósága rideg elutasításba ütközött.
Pedig a nyelv közös volt, a szeretet nyelve, a cél kézzelfogható: új, jobb, békésebb embert nevelni mindenkiből.
Ma már a nyelv nem közös. A múlt vékája alá rejtettük halovány lángú szeretetünket. E bábeli zűrzavarból imitt-amott még kihallik egy-egy felhívás, kérés, sóhaj, egymásra találás, de az arctalan, tompa duruzsolás állandó zaja hatja át életünket.
Ma Péter ismét kiállt a tömeg elé. Sokaknak felcsillant a szeme, mások közömbösen hallgatták. Egyesek azért jöttek, mert az alamizsna reménye sóhajtott torz délibábot lelkükbe, s voltak, akik szomszédos kis utcákban álltak meg, hogy ha adakozni kell, gyorsan elsétálhassanak.
A rendőrség a tömegoszlató eszközöket kereste, nem volt bejelentve a gyülekezés.
Amikor Péter a beszédének végéhez ért, hirtelen mindenkinek sürgős tennivalója akadt. Csupán néhányan maradtak, talán pár százan. Ők ünnepelni akartak… maradni akartak… lenni akartak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése