2010. 05. 09 Vagyok, aki vagyok Tófalvi Tamás
Nem ilyennek ismertelek meg – mondta egyik (most már) kedves ismerősöm, és arca arról árulkodott, hogy pozitívan csalódott bennem. Azelőtt került, és nem értettem az okát, de igazán nem is akartam érteni. Sosem voltunk „puszipajtások”, még csak közel sem éreztem őt magamhoz, de azért, mint ember, érdekelt. Minden ember érdekel… egy bizonyos pontig. Aztán van, akiben barátot, társat, szerelmet, ismerőst látok, és vannak, akik kategórián kívül esnek. Nem rossz emberek, de a „teremtéstörténeti” múltunk rokoni kapcsolatain kívül semmi közös nincs bennünk. Ilyen volt ő is – első látásra.
Amikor már másodszor találkoztam vele sejtettem, hogy azért van rajta ismét a fehér kabátja, mert legutóbb megdicsértem, hogy jól áll neki. Természetesen én is abban a szerepben próbáltam tetszelegni, amiről sejtettem, hogy talán nem áll jól nekem, de nála eladható. Egy volt a mindennapi szerepek, álarcok közül, egy pillanata a végtelen létnek, amikor nem önmagam adtam. Vagy tán az első és utolsó alkalom, amikor tényleg önmagam voltam. Ezt mindenkivel eljátsszuk, áruba bocsátjuk milyenségünk, hogy az könnyen megvásárolhatónak, emészthetőnek, és ami a legfontosabb: nagyon-nagyon szimpatikusnak tűnjön.
A harmadik találkozásunkkor már beszélgettünk is egymással. Sokan voltunk, de ő mégis tőlem kérdezte meg, hogy, hogy vagyok. Bevallom, bosszantott a jelenléte, kérdése, egész léte zavart. „Hivatalból” voltam kedves és „aranyos”, megkövetelte minden helyzet, de a beszélgetés, a dialógus intimitása már úgy éreztem, túllépte azt a kapcsolati szintet, amit kettőnktől vártam. Nincs szükségem új barátokra – gondoltam.
Nem ilyennek ismertelek meg – mondta akkor és ott. Sokáig gondolkodtam, hogy miért mosolygott, amikor ezt az orromra kötötte. Jóformán nem is ismertük egymást. Amikor ráébredtem szavai igazára és súlyára, én magam is elmosolyodtam. Hiszen az vagyok, akinek engem látsz… Semmivel sem jobb, semmivel sem rosszabb, csupán a te lelkedben nyugvó, benned visszatükröződő ismerős. Nincs hát szükségem sem álarcra, sem szerepre, sem megjátszott mosolyra. Csak önmagamra van szükségem.
Önmagamra és rád, őszinte valódra, mert örökre emlékezetembe véstelek téged…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése