Én unitárius vagyok! És te? Lázár Levente
A vallásosság örök „divatja” az embernek. Szinte természetes, hogy vannak szinuszgörbéi, van, amikor fontos, és van, amikor nem fontos, vagy éppen nem lehet vele vagánykodni. Ha szétnézünk az elmúlt században, igen sokszor változott az ember viszonya a valláshoz. Főként a megpróbáltatások közelítették őt Istenhez. Jólléte pedig eltávolította – gondolván, hogy most már maga is boldogul. Aztán rájött, hogy bármennyire is próbálja irányítani, kézben tartani és megjövendölni saját sorsát, azt nem lehet. Van egy út, és azon kell járni – ha letér róla, semmi sem sikerül, ha visszatalál, gyarapodik. Itt nemcsak anyagi sikerről, fejlődésről van szó, hanem egyszerű gondviselésről.
Később fontossá vált a származás, a nemzedékekre visszatekintő „vérvonal” ugyanazon felekezetben, és már nem az volt a fontos, hogy ő kiben hisz és miért, hanem az, hogy ősei miben hittek. Így termelődtek ki a „nagy” unitárius, református, katolikus családok. Holott sokan, akik e „nagyságra” büszkék, gyakran nem hisznek abban, amit épp származásuk révén elfogadnak, magukra erőltetnek. Tisztelet a kivételnek.
A lényeg az, hogy vallásosságunk az egyén vallásossága, az emberről, rólam szól. Egyszer egyik vallásórán, amikor a teremtés történetét végigjátszottuk, meséltük és rajzoltuk a gyermekekkel, az egyik ügyeskedő apróság, csak úgy gyermeki őszinteségből megkérdezte: és Istent ki teremtette? Tényleg: ki teremtett kit?
Én hiszek egy Istenben, aki meghatározza sorsom, rendeltetésem, de ugyanakkor helyet ad egy kis sorstalanságnak is. Akiben divat nélkül, alkalmon felül tudok bízni. Aki elfogadja értelmemet, és nem büntet gondolataimért. Aki lelkéből adott lelket, mely irányítja érzéseimet, azok pedig gondolataimat. Akivel összhangban lehetek, aki elfogad, olyannak, amilyen vagyok, és akit elfogadhatok feltételek nélkül. Aki szeret, hogy szerethessek, megbocsát, hogy megbocsássak, aki bátorít, hogy meglátszodjon rajtam: VAN ISTENEM. Nem is tudom ki teremtette ezeket a gondolatokat: Isten vagy Én? Ki vagyok én?… A tényeken ez nem változtat: nekem van Istenem.
Neked van Istened? Meglátszik-e szavaidon, viszonyulásodon, életeden? Vagy csak szigorú szertartás, látszat, divat, örökség a vallásod, hited, Istened, akit minden nap megteremtesz vagy épp eltiporsz?
Én unitárius vagyok... Még... És te?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése