2010. 07. 06. Tört szárnyú madár Székely Kinga Réka
Fekete szurokként folyik rám a halálfélelem fájdalma. Újra rám folyik.
Lelkem tört szárnyú madár. Nem repül, nem száguld, nem remél. Üvegesedő szemekkel néz a múltba, indulni szeretne újra, de csak kóvályog a végtelenben. Most újra kóválygok, most újra félek, most újra minden fáj. Apám halála után hosszú évek kínkeserves tisztulása által próbáltam szabadulni a halálfélelemől és a fölöslegesség érzésétől. Tiszta gondolatú beszédeket és leveleket írtam arról, hogy az egyén képes legyőzni rettegéseit, a holnap iránti aggodalmait, múltbeli csalódásait. Olyan egyértelműen és olyan meghatóan ecseteltem hallgatóságomnak, hogy a remény hal meg utoljára, hogy énmagam is lelkem mélyéig meghatódtam e nagy igazságtól. Hisz valóban így van. A remény örökkévaló, a halál legyőzhető, a test elfelejthető, a lélek mindörökké él, az Istennek tetsző tett mindig megmarad Istennek tetszőnek, a bűn pedig megmarad bűnnek.
Az apám elvesztése miatti gyászomat tizennyolc éven át „dolgoztam fel.” Fokozatosan jutottam el olyan ragyogó szintekre, hogy sírás nélkül kezdtem tudni kimondani apám nevét, lelki-testi fájdalom nélkül tudtam kimenni a sírjához, s eléggé érthetően tudom már előadni gyermekeimnek, hogy kinek is gyújtunk gyertyát, amikor annál a völgyre néző magányos sírnál vagyunk.
Miközben gyászomat dolgozgattam fel, állandó készenlétre próbáltam serkenteni lelkemet. Mondtam hát magamnak mint a mindennapi imádságot:
● az élettel együtt jár a szenvedés
● a születéssel együtt jár a halál
● a nappallal együtt jár az éjszaka
● az esküvel együtt jár az árulás
● a hittel együtt jár a csüggedés, mert az ember hajlamos a gyarlóságra és a gyengeségre.
Repülőgépre ülés előtt levelet írtam a családnak, hogy a hétköznapi civakodásokat majd elfelejthessék, ha a gép nem érne célba, hogy csupa olyat olvashassanak majd, ami megtartó és megerősítő. Holtig tartó reménységről, örökkévaló szeretetről, rendíthetetlen hitről írogattam.
A medgyesi tragédia úgy penderítette ki felkészültnek vélt hitemet lelki békességem udvarából, mint ahogy mi szoktuk kilódítani a macskát a házból. Egy nagy zsuppsz a kétségbeesés ragadós sarába. Imádkozom, hisz ez az egyetlen lehetőségem. Keresem a súlypontot, és remélem, hogy újra megtalálom. Tört szárnnyal azonban nem lehet repülni. Tört szárnnyal csak várni lehet arra, hogy valaki meglát, megsajnál, megsegít.
A fekete szurok égeti a bőrömet, ellepni próbál a halálfélelem. Vajon mégsem voltam teljesen felkészülve az élet és a halál dolgaira?Vajon a madár érzi azt, hogy el fog törni a szárnya?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése