2010. július 7., szerda

Czire Szabolcs: Tudati háttérzaj

2010. 07. 04 Tudati háttérzaj Czire Szabolcs

Az íróasztal mellett ülve gyakran csak akkor veszem észre a háttérzenét, amikor lejár a lemez. Az utca folyamatos zaja gyakran csak akkor lesz feltűnő, ha hosszabb ideig nem jön autó. A tudatom folyamatos háttérzaját mikor veszem észre?

Nevezzük tudati háttérzajnak azokat a nem tudatosított gondolatokat, amelyek szűnés nélkül, azaz szüntelen ott őrlődnek bennünk. Amikor bármit teszünk, figyelmünk egy része más irányba árad. Mintha a lemez örök ismétlőre lenne állítva. A szobát pedig mindenhová magunkkal vinnénk.

Állítólag három választás áll ilyenkor előttünk. Mindenik a tudatosítással kezdődik. Ennek a legkönnyebb formája, hogy az ember időnként váratlanul, de szándékosan „rajtakapja” magát gondolatain.

Nem könnyű őszintén, a félelem sötét palástja mögül előbújva szembenézni azzal, ami van. És felelős döntést hozni arra vonatkozóan, hogy a lehetőségeimre milyen cselekvéssel válaszolok.

Állítólag három választás áll ilyenkor előttünk. Vagy másként: ha a tudati háttérzajt okozó gondolatainkkal bátran és felelősen szembenézünk, alapvetően háromféle módon cselekedhetünk.

Egy részüket megváltoztathatjuk. Ha többé nem menekülünk, nem keresünk kifigásokat, felismerhetjük, hogy mennyi minden rajtunk múlik. Hogy képességünkben áll változtatni. Ide tartozik leginkább a viszonyulásunk és viselkedésünk, de kapcsolataink nagyobb része, sőt életkörülményeink jelentős része is.

Egy részükből kiléphetünk. Vannak kapcsolatok, szerelmek, haragok, versengések, féltékenységek, viszonzatlan kötődések, emlékező sérelmek és reménykedő illúziók, melyekből ki kell lépni. Amelyek már rég nem jók és senkinek sem használnak, csak megszokásból vagy hiányuk félelméből cipeljük őket.

Egy részükkel pedig nem tehetünk mást, mint az elfogadás. Megadni magunkat a megváltoztathatatlannak nem a balgaság és gyöngeség, hanem az igazi bölcsesség és belső erő jele. Nem arról van szó, hogy felelőtlenül nem veszek tudomást, vagy gyáván homokba dugom fejem. Épp fordítva. Legfőbb tudati háttérzajunk általában az erőnket meghaladó, általunk meg nem változtatható tartalmakból származik. De mindaddig foglyai vagyunk, míg bátor szembenézéssel és bölcs megadással szembe nem nézünk velük. A nagy, szellemi emberek azok, akik számos dologgal szemben megtanulták megadni magukat.

Bölcs dolog megengedni magunknak, hogy szabaddá váljunk az élet fölötti teljes kontroll kényszerérzetétől. Elengedni a hamis hitet, hogy az életünkben minden „probléma” megoldható. Elfogadni, hogy minden igyekezetünk és legjobb akaratunk ellenére is történhetnek rossz dolgok velünk. Megengedni magunknak a beismerést, hogy van, amikor nem megy, és van, amit nem tudunk. Hogy nem lehetünk mindig győztesek.

Elfogadni, hogy az életben sok minden nem áll irányításom és befolyásom alatt. Hogy nem változtathatom meg szüleimet, rokonaimat, testi adottságaim egy részét. Embertársaim jellemének többségét. Hogy hova születtem, kikkel és mikor. Hogy milyen anyanyelvet beszélek. Az idő múlását. Az öregedést. A megtörténteket. És a veszteségeket.

Áldott ember (makarios, mint a boldogmondásokban), aki ilyenkor Istenre tudja bízni, ami saját erejét meghaladja, és ezzel együtt felelősen elhordozni azt, amihez kérhet elég erőt.

Reinhold Niebuhr imájának szavait időnként jó kölcsön venni:

Istenem, add a békességet, hogy elfogadjam, ami megváltoztathatatlan,

A bátorságot, hogy megváltoztassam, amit meg tudok,

S a bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.

Minden nap a mában élni,

Minden pillanatban a mostban lenni,

A megnyugvás útjaként fogadni a nehézséget.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése