Lakatos Csilla: Mérföldkő

2010. 05. 29 Mérföldkő Lakatos Csilla

Vannak helyek, tájak, amelyeket képzeletemben olyan sokszor bejártam már, hogy amikor a valóságban is megadatik, hogy megérkezzem, otthonra találok. És van olyan idő, ami kötelez az elindulásra.

Szeretteim kissé aggódva néztek rám, amikor hónapokkal ezelőtt előálltam kívánságommal: 33 évesen szeretnék elmenni Jeruzsálembe. És úgy lett. Ami kezdetben csak fantázia és vágy volt, az végül isteni és emberi segítséggel valósággá vált, egyszer csak a béke városának forgatagában találtam magam. A látvány, a hangulat, az illatok, a hangok, az emberek, a történések egyszerűen ámulatba ejtettek. Bejárni a helyszíneket, s közben arra eszmélni, az évezredek tényleg csak egy szempillantás az örökkévalóságban, különleges tapasztalás. Ott lenni, ahol az épületeknek, utcáknak, köveknek, kerteknek üzenete, története van, s közben azt megélni, hogy történetükben én is benne vagyok, nagyszerű élmény.

Amikor hazatértem után valaki megkérdezte, jártomban-keltemben éreztem-e azt, hogy ott egykoron nagy dolgok történtek, hosszan meséltem mindarról, ami bennem történt.

Mind közül a legmeghatározóbb az Olajfák hegyén lévő Gecsemáné kertbeli élményem. Igaz, a városfalon kívül lévő kert mára összezsugorodott, csupán pici része régi önmagának, s a hagyomány szerint is csak egyetlen korhadt olajfa lehetett tanúja annak, ahogyan a tanítványaiban csalódott Jézus végül Atyja akaratára bízza sorsát, én úgy éreztem, amiatt a hely miatt kellett elmennem Jeruzsálembe. Mert bár nem gondolom, hogy Isten helyhez köthető lenne, jelenlétét ott mégis olyan erősnek éreztem, mint eddig soha. Úgy adtam számot földi utam 33 évéről, mint aki hosszú vándorlás után tért haza, s tarisznyájából, szívéből, lassan előkerül minden, amit az út során összegyűjtött. Emlékeimet, élményeimet, örömeimet, csalódásaimat, félelmeimet, vágyaimat egy csokorban nyújtottam át Neki és akkor, ott újból értelmet nyert a „ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te” könyörgése. Ottlétem egyik, magam számára levont tanulsága az, hogy bár földi utunkon sokan elkísérnek, támogatnak, az igazán nagy dolgokat végső soron egyedül kell átélnünk. De ez az egyedüllét nem jelent magányt annak, ki Istenre bízza sorsát.

Ma-holnap túl leszek a jézusi koron, minden további itt töltendő évem ráadás. Bárhogy is legyen, a Gecsemáné kertbeli élményem biztosan sokáig elkísér majd, s a hála is, hogy 33 évesen megadatott imádkoznom Jeruzsálemben.