2010. 06. 09 Adomány Tófalvi Tamás
Két hete történt. Az egyházközség irodájában voltam; az idő kissé szomorkás, lenge szellő borzolta a kinti gyümölcsfákat, és az utcáról a jól megszokott zaj itatta át a pillanatot. Kopogtatnak, ajtónyílás, és egy hajlott hátú, hajlott korú asszony jött be. Egyik kezében kis zacskó, a másikban pálca, mely nélkül tapodtat sem tudna lépni. Az asztalhoz totyogott, óvatosan, nehézkesen leült az egyik székre, és miközben alig hallhatóan elmondta, hogy az évi egyházfenntartást szeretné kifizetni, a pénztárcáját kereste.
Szegény néni – gondoltam magamban – vajon miből élhet?
Ruhája egyszerű, kissé elnyűtt, és szinte lerí róla, hogy otthona is szerény, mint jómaga. Elővett 50 lejt, és megkérdezte, hogy elég lesz-e?
Persze, természetesen – jött a gyors válasz.
A nyugta megírása, a pillanat fájdalmas rokonszenve közepette a néni kitette pénztárcáját az asztalra. Még egyetlen 50 lejes volt benne. Az összes pénze. Azt is kivette, átcsúsztatta az asztalon: a szegényeknek, rászorulóknak – mondta csendesen.
Ez volt az a pillanat, amikor könnyes lett a szemem.
Legszívesebben szembeüvöltöttem volna a nénivel, hogy nem látja, hogy ő a rászoruló? Ennyire nem lehet bolond, hogy utolsó pénzét is felajánlja a szegényeknek?! Holnap mit eszik? Vagy erre nem is gondolt? Egyáltalán: milyen rászorulóknak, milyen szegényeknek? Ő az, akinek, ahogyan nyújtotta, vissza kellene adnom!
Csak egy pillanatra volt szükség, hogy megértsem…
Valami mély, megfoghatatlan nyugalom sugárzott belőle… és a hit, amely képes hegyeket mozgatni, a hit, hogy „ne aggodalmaskodjatok a holnapért”.
Azóta egy kissé én is más lettem… és mindennél/mindenkinél jobban tisztelem ezt az egyszerű, mégis oly gyönyörű lélekkel megáldott idős asszonyt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése