2010. 04. 09 Az át nem ruházhatóról Czire Szabolcs
Elvitázgatunk, majd többnyire magától értetődő lesz a gondolat, hogy létünket Isten akarta. Szó szerint: akaratának megtestesülései vagyunk. Magától értetődő, de belegondoltunk, hogy mi következik ebből? Mindenek előtt az, hogy nem mi vagyunk azok, akik kérdezik az életet, hanem az élet kérdez minket: mi válaszolunk döntéseinkkel, viselkedésünkkel. Manapság divatos arról beszélni, hogy mi alakítjuk saját sorsunkat, hogy tőlünk függ minden. (Van benne igazság, ha jól értjük.) De az nem a Biblia szemlélete, és nem az emberiség igazolódott tapasztalata. Az ember különböző élethelyzetekbe kerül, amelyek előidézésében időnként része lehetett, máskor azoknak csak elszenvedője. De mindenkor az a lényeges, hogy neki ezekre a helyzetekre válaszolnia kell döntéseivel, viselkedésével. Tehát nem azt kell filozófikus általánosságban kérdezni, hogy mi az élet értelme, hanem azt, hogy az én egyedi, egyszeri és megismételhetetlen életemnek mi az értelme, és azt hogyan teljesíthetem az élet konkrét, mindennapi helyzeteiben. Aztán, hogy mindenkinek van egyéni feladata, hivatása, minden élet megtalálhatja a maga sajátos létértelmét. Legyen bármilyen egyszerű, névtelen, tragikusnak látszó élet… Nem mi kell életünknek értelmet adjunk úgy, mintha annak önmagában nem lenne értelme, hanem a mi dolgunk, hogy ezt a sajátos feladatot felismerjük és megélnünk (V. Frankl). Az almafa tudja a feladatát, az embernek azt fel kell ismernie. Nem az ember adja életének értelmét, mint ahogy a fa sem dönt saját rendeltetése felől: de az ember rendelkezik a tudatosítás, a belátás képességével, amellyel beteljesíti vagy beteljesítetlenül hagyhatja élete egyedi feladatát. Végül, minden ember megtalálhatja életének értelmét, és senkitől sem váratik el, hogy más életét élje. Úgy is mondhatnánk, hogy „égi biztosításunk” van arra nézve, hogy a megélt tapasztalások fényében felismerhessük sajátos életfeladatunkat, és annak teljesítésére elegek legyünk. Nem várja senki, hogy egy lemezjátszó jól őrölje a kávét, de azt igen, hogy szépen szóljon. Nem várja senki, hogy Béla János legyen, vagy Emese Sára, de azt igen, hogy Béla Béla legyen, és Emese Emese. Csodálatos vagy rettentő, de a világnak leginkább úgy tudok hasznára lenni, ha önmagam vagyok; az, akit Isten akart, akit sajátos feladattal testbe szólított. Ha pedig egyszeri és megismételhetetlen megtestesülése vagyok az isteni akaratnak, olyan valaki, akinek életsorsát senki más így nem élte és nem élheti át, akkor minden konkrét élethelyzetben azt kell megkérdeznem magamtól – mert ezt kérdezi tőlem Istenem – hogy vagyok-e viselkedésemben az az egyszeri és megismételhetetlen ember, akinek lennem kell. Azt kell kérdeznem magamtól, hogy az adott helyzetben hogyan tudom a leginkább megközelíteni azt az önvalómat, aki akkor voltam, amikor leginkább felismertem magamban az isteni akaratot: amikor a leginkább tudtam szeretni és jó lenni. Amikor valaki nem azt teszi, amit tennie kell, egy mély ürességet érez magában. Ilyen érzéssel nyomogatjuk a tévékészülék távirányítóját, sokszor ilyen ürességérzettel végezzük mindennapi robotunkat. Teszünk valamit, de lelkünk mélyén tudjuk, érezzük, hogy valami mást kellene tennünk. És bármennyit is időzzünk vakvágányon, véglegesen megfeledkezni nem tudunk létünk értelméről. Ady szavaival szólva, Isten mázsás harangnyelvekkel kondul bele lelkünkbe. Ezt az örök figyelmeztető hangot, belső iránytűt nevezzük lelkiismeretnek. És tekintve létünk egyszeri és megismételhetetlen voltát, a lelkiismerettel minden ember egy végső, meg nem osztható magányban él. Senkitől nem tudom megkérdezni, hogy nekem mit kellene tennem. Senki nem tudja helyettem megélni azt, amit nekem kell megélnem. Senki nem tudja megmondani, hogy általában és a konkrét helyzetekben miként kell legjobb önmagam lennem. Egyedül a lelkiismeretemen, e csendes égi önhang mondhatja meg nekem. Az előbb elmondottakból következik, hogy aki mindenki életére érvényes receptet kínál, az megtéveszti az embereket. Aki pedig ilyeneket keres, becsapja önmagát. Nem tehetünk mást, mint meghallgatjuk egymás élettörténetét, rácsodálkozunk egymás életében az isteni akarat rejtett vörös fonalára, és lelkiismeretünk irányításával megpróbáljuk felismerni azt a saját életünkben is. És legfőképpen követni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése