2010. 04. 11 Fontos Tófalvi Tamás
A csendbe burkolózó magány gondolatokat szül. Elménk mindennapi szárnycsattogtatása lassú lebegéssé szelídül, s a végtelent átölelő fantázia vékonyhéjú burkot fon körénk. Kérdések özöne, és settenkedő válaszok sokasága kavarog lelkünkben, s talán még azt sem félünk megkérdezni magunktól: vajon én jó ember vagyok? Rettentő kérdés, mely maga alá temethet, megmérgezhet, de ugyanakkor bátorrá változtat, megerősít. Mert bátorság kell a kérdés megfogalmazásához, erő, hit, és végtelen szelídség a válasz kereséséhez. Ismerd meg önmagad – jelentjük ki felelőtlenül, s a szavak mögött rejtőző, szinte idegen valóságtól mégis rettegünk. Mert nehéz szembenézni magunkkal, nehéz a porként vastagon arcunkra rakódó álarcok mögött felfedezni az istenalkotta embert. Embert, lelkének őszinte mezítelenségében. Sokkal jobban szeretjük olyannak látni önmagunkat, amilyenek talán sosem voltunk: alázatosnak, szelídnek és segítőkésznek; ám a torz tükör, mely a békés megelégedés simogató érzését ülteti el bennünk, megcsal: azt hazudja, hogy ha segítettél egyetlen emberen, máris megmentetted az emberiséget, ha szeretsz egyetlen embert, szeretsz mindenkit. Lassan elfogadod, hogy az építés akkor is elvégeztetik, ha te egyetlen téglát hozol. A beletörődés óvatosan, mint áldozatra leső ragadozó hiteti el veled, hogy a világ, évszázados medrében, ugyanúgy rohan tovább nélküled is. Pedig nem. Te nélkülözhetetlen vagy, mint mindenki más, te ugyanúgy hiányoznál, mint amennyire más hiányzik, ha már nincs közöttünk. A te tetteid, szavaid, és a benned lakozó szeretet rettentően fontos, nélkülözhetetlen. És ezt tudnod kell… ha elfelejted, akkor a csendbe burkolózó magány újabb gondolatot szül lelkedben: mi értelme az
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése