Rácz Norbert: A végén minden kiderül

2010. 04. 16 A végén minden kiderül Rácz Norbert

Szabó Pált (hadd nevezzük így, a játék kedvéért), pontosabban azt a kis hamut, ami belőle maradt, négy nap múlva hozzák haza Bécsből. Ausztria fővárosában hamvasztották el, ahol hirtelen meghalt, ám egy éven át várnia kellett, amíg régi osztálytársai összefogtak, hogy legalább porát hozzák haza, mert nem volt más senkije, aki ezt megtette volna. Pedig nem volt akárki! De nem ám! Magas beosztású cégvezető volt, és ebben a minőségében végiglakta a világot.


Hogy is mondjam, az évszázadunk képernyőn megjelenített eszménye volt: meredeken felfele ívelő pálya, fantasztikus karrier, rengeteg utazás, mértéktelenül sok pénz, nők, buli, tehát minden, amit ma sikernek hívnak. Valamikor a múlt ezred ’70-es éveiben szökött meg becses pátriánkból, majd néhány falásnyi gulyáskommunizmus után, nyakába vette a világot, és meg sem állt New York-ig. Itt hamarosan felfigyeltek a tehetséges keleti fiatalemberre, tanult, keményen dolgozott, és rövid idő alatt a világ egyik mega-cégének egyik menedzsere, majd cégvezetője lett. Ebben a minőségében, a kapitalizmus által cipelve, élt Dél Amerikában, majd elköltözött Japánba, innen Ausztráliába, majd következett Moszkva, Párizs, Budapest, aztán jött a bécsi végállomás. Micsoda élet! A globalizáció eszménye! Az egész világ egy falu, és New York, vagy Tokió, az nagyjából annyi, mint alszeg vagy felszeg.


Elrévedtél, kedves Olvasó? Én megvallom igen, elkápráztatott, és én is akartam utazni, látni, színesen élni, bulizni. Az elején még irigyeltem is, de aztán arra gondoltam, hogy álljunk csak meg! Ez az ember teljesen magányosan, egy steril bécsi kórházi ágyon, egyetlen rokon, vagy barát nélkül halt meg. Gyorsan elhamvasztották, és több, mint egy évet kellett várjon, amíg valamelyik erdélyi osztálytársának eszébe jutott, hogy immár legalább haza kellene hozni. Hát megérte? A nagy őrület, a forgószél, a nyüzsgés, a pénz, az utazás, a nők, a sziporkázó világ, globalizáció, hatalom megérte?


Én nem tudom, hogy ez az ember mire gondolt, mielőtt meghalt volna, amikor erőtlenül bámulta a kórházi plafont, de tudom, hogy soha nem akarom azt érezni, amit ő vélhetően érzett... azt a mélymagányt, ami ott őt eltölthette. Amikor rájött, hogy az egész nem ért egy lyukas garast, és a világon egyetlen egy ember sincs, aki legalább formából elmorzsolna egy könnycseppet a távozásakor.


Elgondolkoztam, és rájöttem, hogy az, ami itt történik még mindig jobb, mint ez az „eszmény”. Lehet, hogy sosem fogom látni Tokiót, vagy nem fogok táncolni önfeledten a riói karneválon, de azt legalább tudom, hogy tartozom valahova, hogy élethálóban élek, hogy szeretnek, és szeretek, és nekem ez többet ér, bizony Isten, többet.